Együttműködés vs. versengés – hova tartunk?

Darwin tévedett?

Mi az emberi faj fő motivációja? Tévút az állandó versengés? Miért léteznek szenvedélybetegségek és függőségek?

Ezekre a kérdésekre keressük most a választ.

Darwin és a túlélésért folytatott harc

1859-ben megjelent egy könyv, ami meghatározta a világ sorsát.

Darwin „A fajok eredete című könyvéről van szó, ami új alapokra helyezte tulajdonképpen az egész világ létezését. Csak röviden:

  • Bevezette az evolúció fogalmát, tehát hogy az élőlények különböző irányokba fejlődnek, és csak azok maradnak életben, melyek elég jól alkalmazkodnak a környezetükhöz.
  • Emiatt az 1-1 fajon belüli genetikai változásoknak is, valamint a különböző fajoknak is harcolniuk kell egymás ellen a fennmaradásért.
  • Azok a tulajdonságok jelentenek előnyt az evolúció során, amelyek a túlélésért folytatott küzdelemben segítik az egyedet.
  • Az élőlények természetüknél fogva vetélkedő harcosok, és igyekeznek túltenni egymáson.
  • Ez a túlélésért folytatott harc az egyetlen hajtóerő, amellyel az „alacsonyabb rendű” fajok „magasabb rendűekké alakulhatnak.

A könyv nem sokkal később Németországban (is) hatalmas sikert aratott, és nem túlságosan meredek azt állítani, hogy – tudományos munkáját maximálisan elismerve – Darwin gondolatai a nácizmus alapjait teremtették meg.

A fajok eredete ugyanis szikra volt az akkori Németországban. Újságírók, orvosok, tudósok tömege kezdte elismerni az új ideológiát, és elkezdett kialakulni az evolúciós rasszizmus.

Ernst Haeckel híres darwinista biológusprofesszor szerint pl. az orvostudomány és a szociális intézmények ellentétesek voltak a szelekcióval, és elősegítették a népesség degenerálódását. Támogatta a nem egészséges újszülöttek kis adag morfiummal vagy cianiddal történő megölését, és kijelentette, hogy az egyes emberek, éppúgy, mint a fajok, biológiailag egyenlőtlenek. És mindezt 1870 körül, Darwinra hivatkozva!

1905-ben megalakult a Német Fajtisztasági Társaság, aminek már a neve is szörnyű… A lényege az volt, hogy a túlélésért folytatott harcban előnyt jelentő tulajdonságokat megőrizzék, a hátrányt jelentőket pedig kiirtsák.

Számtalan hasonló dolog történt, ami a közvélekedést befolyásolta, és így már látható is az összefüggés Darwin és az 1930-as és 40-es évek tragédiája között.

Mit mond a modern neurobiológia?

Az evolúció létezik, ez nem kérdés. De mi van ezzel a nagy harcoskodással? Biztos, hogy ez jelenti az egyetlen utat a túléléshez?

A választ a szervezet életakaratot működtető, előrevivő „hajtómotorjainak” működésének megértéséből vonhatjuk le. Ezt a rendszert a szakirodalom motivációs rendszereknek (reward systems) nevezi, utalva arra, hogy aktiválódásuk előrevivő cselekvésre buzdít.

A motivációs rendszerek legfontosabb üzemanyagai közé tartozik pl. a:

  1. dopamin: felszabadulásakor kellemes, testileg és lelkileg is cselekvésre kész, összpontosított állapotba hozza, gyakorlatilag előállítja a cél felé tartó mozgáshoz szükséges hajtóerőt, és energiát.
  2. endogén opioidok (pl. endorfin): kellemes, jóleső érzéseket, érzelmeket okoznak, pozitívan befolyásolják az én-érzetet, a hangulatot, és az élet örömteli megélését. Csökkentik a fájdalmat, erősítik az immunrendszert.
  3. oxitocin: hosszú távú, bizalmas kapcsolatok megélésekor szabadul fel, és szintén boldogságot és élvezetet okoz, több hormont szabályoz, és javítja az egészséget.
  4. szerotonin: hangulatfelelős, javítja a bélműködést, a csontok egészségét, a libidót, stb.

Ezeknek az anyagoknak a felszabadulása (és így a jóleső érzések) mindig valamilyen feltételhez kötöttek, és tudatosan vagy nem tudatosan úgy szervezzük meg a viselkedésünket, hogy ezek a feltételek teljesüljenek.

Arra, hogy mik ezek a feltételek, csak az utóbbi két évtizedben kezdtek rájönni a tudósok, mégpedig:

A motivációs rendszerek célja a társas közösség és a többi egyénnel kialakított jó kapcsolat, amelybe nemcsak a személyes kapcsolatok tartoznak bele – a gyengédséggel és szeretettel együtt –, hanem a társadalmi együttműködés összes formája.

Neurobiológiai szempontból az embert természeténél fogva alapvetően szociális rezonancia és együttműködés jellemzi. Az összes emberi motivációnak az a lényegi magja, hogy az emberek elismerjék, értékeljék egymást, törődjenek egymással, figyeljenek egymásra, szeretetet adjanak és kapjanak.

- Joachim Bauer

 

Egy nagyszabású tudományos kísérlet ezt visszafelé is igazolta: amikor nincs meg a lehetősége annak, hogy az ember szeretetteli figyelmet kapjon, a motivációs rendszerek kikapcsolnak. Pszichológiai vizsgálatokban pedig már régóta köztudott, hogy a hosszú ideig tartó elszigetelődés vagy kirekesztés apátiához és mindenfajta motiváció megszűnéséhez, depresszióhoz, és betegséghez (gyenge immunrendszerhez) vezet.

Érdekes, hogy nem csak az emberekre, hanem az állatokra is vonatkozik ez a megállapítás. A kiközösített és elszigetelt egyedek elveszítik minden érdeklődésüket az élet iránt, visszautasítják a táplálékot, megbetegszenek és meghalnak.

Szenvedélybetegség és társas kötődés

Thomas Insel motivációkutató közölt egy cikket hasonló címmel: Szenvedélybetegség-e a társas kötődés? Az összefoglaló cikk végkövetkeztetése az volt, hogy igen. A magyar fordítás itt kicsit sántít, ugyanis nem betegség ez, inkább csak függőség, addikció.

Ugyanis a társas élet hasonlóképpen hat a motivációs központokra (felszabadulnak a fentebb felsorolt jó érzéseket okozó vegyületek), mint a más, függőséget okozó szerek.

Miért léteznek tehát szenvedélybetegségek, függőségek?

Dr. Máté Gábor világhírű magyar-kanadai addikció kutató szerint a függőségek legfontosabb kialakító tényezője a gyermekkori szenvedés. Semmi más nem fér a közelébe.

A gyermekkori szenvedés első számú oka pedig az emberi kapcsolatok minőségében keresendő. Elhanyagolás, bántalmazás, kiközösítés, szégyenkeltés, egyéb stressz…  Az emberekbe (másodsorban pedig önmagukba) vetett bizalmuk megkérdőjeleződik, a társas kapcsolataik megromlanak vagy nem is voltak elég jók soha. Az így keletkezett űrt – tudományosabban fogalmazva –, a motivációs rendszerek üzemanyagtartályát meg kell tölteni valamivel… bármivel.

A függőséget okozó szerek, cselekvések (a drogoktól egészen a munkáig, játékig, zenéig terjedhet a skála [itt megjegyezném, hogy itt nem feltétlen magáról a cselekvésről van szó, hanem arról, hogy mennyire kényszeres az]) hasonló módon aktiválják a motivációs központokat, egyfajta B-kategóriás üzemanyagként szolgálnak.

Híd a gének, az öröklődés és a viselkedés között

(Legalább) két ellentétes álláspont van több súlyos betegség (rák, Alzheimer, stb.) kialakulásával kapcsolatosan:

  • öröklöttek
  • szerzettek, bizonyos életmód- ill. gondolkodásmódbeli mintákra válaszolva (pszichoszomatikusak)

Ezt köti össze az epigenetika, „a gének csomagolása”. Ennek köszönhetően a környezeti hatásokra válaszolva (sőt, emlékezve) a gének ki- és bekapcsolhatnak, a leolvasódási gyakoriságukat változtathatják, ami értelemszerűen nagyon komoly következményekkel jár: genetikai örökségünktől függetlenül biológiailag tartósan alakíthatóak vagyunk a környezetünk által.

Michael Meaney kutatócsoportja pl. megfigyelte, hogy a glukokortikoid receptor gén, ami egy anti-stresszgén, erősebben működik azoknál az állatoknál, amelyek a születésüket követő szakaszban intenzívebb anyai gondoskodást kaptak.

Ez az élmény hosszú távon aktiválta ezt az anti-stresszgént, ami miatt a vizsgált állatok egész hátralévő életükben egészségesebben, előnyösebben reagáltak a stresszhelyzetekre. A kevesebb törődést kapott állatok pedig túlzott stresszreakciót mutattak az antistresszgén hiánya miatt, ami negatív irányba befolyásolta későbbi egészségüket.

Hasonló kutatások sorát lehetne itt elmesélni, de a lényeg a következő: minden élőlénynek saját epigenetikai mintázata alakul ki, saját élettapasztalai alapján. A bizonytalan, elégtelen társas kötődés pedig messze a legfontosabb faktor a hátrányos epigenetikai mintázat létrejöttében.

A mintázat kvázi öröklődő, mert a mintázatot létrehozó környezeti tényezők a viselkedésbe, a lelki folyamatokba is beágyazódnak, melyeket ezáltal az utódok is megkapnak. (Pl. szülői viselkedés minősége)

Rakjuk össze

Társas lények vagyunk. Fejlődésünk, egészségünk és minden jókedvünk az együttműködéstől és a szeretet megélésétől függ.

A darwini harc a túlélésért helytelen, a „fajtisztaságot” (ez csúnya szó, maradjunk inkább abban, hogy az egyedek egészségét) pedig nem versengéssel, gyűlölettel és kirekesztéssel lehet biztosítani, hanem minél erősebb együttműködéssel, kölcsönös törődéssel és elismeréssel.

A mai világban a versengés túlértékelődött. Nézzünk csak körül a világpolitikában, a gazdaságban! Az egymást megkárosító, kompromisszumkészségtől mentes „mindent nekem, semmit neked” mentalitás félelmet, stresszt kelt, ami cserébe még erősebb, még extrémebb ellenségeskedésre sarkall.

Valahol a munka vs. magánélet témában is megjelenik a versengés vs. együttműködés…

Versengésre természetesen szükség van, hiszen a fejlődés egyik alappillére, ez nem kérdés. Viszont érdemes különbséget tenni a „játékos” versengés, és az ellenséges versengés között – az előbbi is jobb teljesítményre sarkall, az utóbbi kategória károkozó, gyűlölködő jellege nélkül.

A politikai, gazdasági életben is előnyösebb lenne az együttműködés:

  • a motiváció létrejöttében különösen fontos az, hogy amit az ember nyújt, az a társadalom számára fontos legyen.
  • az egyes alkalmazottak motiváltságát (és testi-lelki egészségét) nagymértékben meghatározza a munkahelyi kapcsolatok minősége, alakulása is.

És hogy mi a helyzet az iskolákban, ahol szintén gyakran háttérbe kerül az együttműködés? Számtalan kutatás bizonyítja azt, hogy azok a gyerekek, akik emberi kapcsolataikban hátrányosabbak, egészségügyi, viselkedésbeli és tanulási problémákkal küzdenek. Hogy miért? Nincsen mély, előrevivő motivációjuk (és ne feledkezzünk meg az epigenetikai mintázatról sem!).

A tanulság

100 évesekkel készített interjúkban gyakran előkerül az, hogy a hosszú élet titka pl. a jó emberi kapcsolatok fenntartása. Most már értjük, miért.

A bizalommal, szeretettel teli emberi kapcsolatok, valamint a társadalmi együttműködés az élet minden területén sokkal fontosabb, mint gondoltuk. Gyógyító, sorsformáló erejük van.

Figyeljünk tehát oda a félelemből táplálkozó, önző, materialista egónkra, a válasz nem nála van…!

A cikk Joachim Bauer – Az együttműködő ember című könyve alapján íródott.

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on Google+Pin on PinterestShare on TumblrEmail this to someone

Szólj hozzá!