Minden cselekvés, amit teszünk (vagy nem teszünk), valamilyen motiváció következménye. A habozás, az ellenállás, az önszabotázs mind-mind a motivációink összekavarodásából adódnak, melyekről mi mit sem sejtünk. Moshé Feldenkrais – The Potent Self c. könyve ezt a témát járja körül például a társadalom, a testtartás, fizikalitás, valamint a szexualitás szemszögeiből.
Moshé Feldenkrais egy igazi polihisztor volt. Villamos- és gépészmérnökként kezdte, a Nobel-díjas Frédéric Joliot-Curie-vel dolgozott együtt, később pedig az angliai haditengerészetnél volt vezető. Emellett ő volt az egyik első fekete öves dzsúdós, illetve jiu-jitsuzott is, valamint saját térdének meggyógyítása okán az emberi testről és lélekről is páratlanul széles ismereteket szerzett. Tudós volt, kutató, filozófus, és gyógyító egyben.
Nem csoda hát, hogy a könyvei – ez, amit most olvastam biztosan – nagyon szerteágazóan feszegetik az emberi működés legalapvetőbb jelenségeit, kérdéseit.
Az egyik ilyen kérdéskör a cselekvést, motivációt, és az ellenállást érinti. Mert az addig oké, hogy valamit valahogyan csinálunk, de miért úgy, és miért nehéz azt az egyik valamit megtenni, és miért sokkal könnyebb azt a másikat? Miért halogatunk, miért nem sikerül fejlődnünk, miért vannak gátlásaink, problémáink fizikai és lelki szinten?
Minden cselekvés mozgatórugója a motiváció. Az ember alapvetően azért eszik, mert éhes. Vagy mert vágyik arra az édességre, vagy esetleg ennie kell, mert ebédidő van, és nem akar kilógni a sorból.
Ezeket a motivációkat érdemes úgy elképzelni, mint a matekóráról ismerős vektorokat (igen, itt már látszik is, hogy Feldenkrais szerette a természettudományokat). Tulajdonképpen ezek nyilak, amik valahonnan valahová mutatnak, vezetnek.
Feldenkrais ezt hívta monomotivált cselekvésnek (azaz 1 darab tiszta, egyértelmű motivációja, iránya van a cselekvésnek).
A probléma akkor kezdődik, ha megjelenik egy további, második motiváció is, ami ellentétes az elsővel. Például tudja az ember, hogy nem szabadna édességet ennie, mert szerinte már így is el van hízva. Vagy mert egészségtelen, vagy mert mit fognak róla gondolni a többiek, ha meglátják.
Ez az, amit sok esetben ellenállásnak hívunk/érzünk. Az ellenállás tehát tulajdonképpen két (vagy több), egymásnak ellentmondó motiváció. Ha nincsen egy domináns elem, nehéz lesz megfelelően, könnyedén, spontán módon viselkedni, mert az ellentmondás csak feszültséget, zavarodottságot és tétlenséget szül. Körülbelül olyan, mintha félig behúzott kézifékkel szeretnél elindulni…
A keresztmotiváció valahogy így néz ki.
Minden cselekvés, amit képesek vagyunk jól, magas szinten végezni, monomotivált. Ilyen egy spontán módon, lazán véghez vitt nyilvános beszéd, vagy egy profi zenész játéka, a sportolók teljesítménye, de akár az is, ha rossz érzések nélkül tudunk konfrontálódni, kifejezni az igényeinket.
Ha pedig a cselekvés közben-előtt gátlásaink jelennek meg, lefagyunk, rossz érzéseink támadnak, akkor ott egy másik motiváció is megjelenik (a nyilvános beszéd esetében pl. a kudarctól való félelem, a szégyen, stb.). Ez a keresztmotiváltság. A gátló komponens lehet tudatos is, de gyakoribb az, hogy nem az, és nem látjuk, mi is zajlik magunkban.
(Itt visszautalnék egy korábbi cikkemre, aminek végén Nina Bull régi kutatásáról írtam. Ő arra jutott, hogy a negatív érzelmeknek mindig van gátló komponense, tehát valamilyen megakadályozottság, hátráltatottság érzete, míg a pozitív érzelmek tiszták, kizárólag „cselekvő” részük van. Érdekes párhuzam, ugye?)
Feldenkrais már a 60-as években is úgy látta, hogy ez a „motivációmenedzsment” nagyon alacsony szinten van az átlagemberben (és valószínűleg azóta ez csak romlott). Az evés például számtalanszor esik a keresztmotiváltság áldozatául. Sok kisgyerek azért eszik, hogy (szülei szerinti elvárásoknak megfelelően) nagyra nőjön, erőssé váljon. Meg hogy jó gyerek legyen, szeressék és megbecsüljék, elnyerje a szülei kegyeit. Sokan pedig azért eszik túl magukat, hogy csillapítsák magukban például a szociális elismerés-megfelelés iránti vágyakozásukat, vagy a szorongásukat. Nem azért esznek, mert éhesek. Rossz berögzüléseiknek köszönhetően összekeverik a magukban keletkező jeleket, és kalapáccsal akarják beleverni a csavart a falba.
Nem egy egészséges példa, sőt… Viszont az biztos, hogy őt nem húzza vissza semmiféle gátlás, kétely, ellentét (de bárcsak húzná…)
Az evés természetesen csak egy példa a sok közül. A szexualitás, az erőszak, a munka és karrier témája is teli lehet ellentmondásokkal, mikor is nem azért csináljuk, mert valójában akarjuk, hanem mert kell, vagy úgy lesz majd jó, vagy mert elvárt, vagy nem is tudjuk, miért.
Ezzel szemben – Feldenkrais meggyőződése szerint – a tehetséges, sikeres, „minden arannyá változik a kezében” típusú emberek sokkal kevesebb keresztmotivációval élnek. Cselekvésük, gondolkodásuk így tiszta, habozás nélküli, határozott. Céljaik véghezviteléhez sokkal kevesebb energiára van szükségük, mert nem húzza őket vissza a gátlás, az ellenállás tonnányi súlya.
(A világ természetesen itt sem fekete-fehér, a fenti két véglet között mozogsz valahol te is, én is, cselekvésről-cselekvésre változva.)
De honnan jönnek ezek a keresztmotivációk?
Szinte kivétel nélkül a társadalomtól, tehát a belső vágyaink ütköznek a környezeti, vélt vagy valós elvárásokkal. Egy ember önmagában jóval ritkábban érezne ellenállást, hiszen nem lenne keretrendszer, ahová passzolnia kéne, nincsenek elvárások, amiknek meg kellene felelnie. Csak önmaga lenne, így sokkal kisebb lenne az esélye annak, hogy összegubancolódik benne valami. Társadalom viszont mindig van, és evolúciós örökségünknek hála be akarunk illeszkedni a többiek közé, bármilyen ára is legyen ennek.
Tovább szűkítve a kört, a legtöbb ellenállás és keresztmotiváció az ún. „függőségi időszakban” [dependency period] jön létre. Ez tulajdonképpen a gyerekkor, amikor is az életünk, jólétünk közvetlenül más emberektől (a szüleinktől) függ. Ez a függőség egy olyan bizonytalanságot hozhat létre a fizikai és érzelmi szinteken, amiben háttérbe kerülnek a saját érdekek, a kívülről érkező elvárások javára. Mivel ezek gyakran ellentétesek, kialakulhatnak a keresztmotivációk, ellenállások.
Most pedig egy idézet következik a könyvből:
„Az egyik legártalmasabb nehezen felismerhető motiváció, ami sokunkban él, az a megfelelési kényszer. Ez gyakran megfigyelhető azokban, akik olyan családban nőttek fel, ahol a jóság és kedvesség abszolút, megkérdőjelezhetetlen erővel, szinte dogmatikus módon lett a gyermekekbe nevelve. Az ilyen szülők elitnek, másoknál jobbnak gondolják magukat, és úgy nevelik fel a gyermeket, hogy ő különleges, hogy tehetsége páratlan.
A gyermek túlzó jóságra, udvariasságra van kényszerítve azzal, hogy csak a szót fogadással kapja meg a hőn áhított szülői elismerést. Minden ezzel ellentétes cselekvés büntetéssel jár.
A gyermek folyamatosan ki van téve ennek az elismerés-megrovás nevű hullámvasútnak [akkor is, ha az utóbbival csak fenyegetnek], függ tőle, ami lassan felborítja, eltorzítja az érzelmi egyensúlyát.”
Ez az, ami beleneveli az emberekbe azt, hogy kényszeresen keressék a külső visszaigazolást, és mindent megtegyenek azért, hogy ezt megkapják. Álarcok, műmosoly, mártírkodás és társai… Az ilyen emberekben a nap minden percében árgus szemekkel néz a belső öntudatosság, és figyel, hogy hogyan kellene viselkedni úgy, hogy az elfogadható legyen. Így a spontanitás minden formája kizárt, csakúgy, mint a testük relaxálása, teljes elengedése.
A testtartás, mozgás és a keresztmotivációk
Feldenkrais párhuzamot vont a motivációs rendszer és az izomzat működése között. Mégpedig úgy, hogy az ellenállás és az egymásnak ellenfeszülő motivációk mintájára az izmok is egymás ellen kezdenek dolgozni.
Alapvetően az izmokban létezik egy reciprok inhibíció nevű dolog, ami azt jelenti, hogy ha behajlítom a karomat, akkor a kar kinyújtásáért felelős izmok kvázi kikapcsolnak, ezzel engedve utat a könnyed mozgásnak. Eggyel szakmaibban megfogalmazva az agonista (adott mozgást létrehozó) izmok aktivációjával az antagonista (adott mozgást fékező) izmok ellazulnak.
Az elmélet szerint ha valakiben sok a keresztmotiváció, akkor ez az effektus nem működik megfelelően, a végzendő mozgást fékezni fogja az ellentétes izomcsoport. Ennek pedig az a következménye, hogy a mozdulat sokkal több energiát fog felemészteni (amiről persze észrevehetetlen a megszokás miatt), így a mozgáskép nehézkessé, feszessé, robotszerűvé lesz.
Így válik fizikaivá egy gondolati-érzelmi szintű probléma.
Mindezeknek a testtartásra, teljesítményre, egészségre gyakorolt hatását talán nem is kell ragoznom… 🙂
Újabb idézet a bennünk feszülő ellentétek egyikéről:
„Már az oktatásunkban elvetjük a konfliktus magjait. Az egész történelmünk „nagy emberekből”, hősökből áll, akik a tanított, átlagos mintával szembe mentek. Feletteseik és őseik minden igyekezete ellenére nem úgy gondolkodtak és cselekedtek ahogyan mindenki más, hanem szakadatlanul próbálkoztak újabb és újabb viselkedési mintázatok kialakításával, és mertek is a saját konklúzióik alapján élni. A konfliktus magja a gyermekekbe nevelt ellentmondás, miszerint..
Egyrészt az előbbiekből megtanulják, hogy legyenek erősek és önállóak, legyenek Hősök, kérdőjelezzék meg a konvenciókat és a tradíciókat – más szóval írjanak történelmet. Másrészt pedig a mindennapos társadalmi és iskolai rutin azt kalapálja beléjük, hogy egyformának, könnyen irányíthatónak, közönségesnek kell lenniük, akik némán követik az utasításokat, kérdés nélkül elfogadva a szabályokat.
[…] A többség így idővel elsajátítja azt a mentális és testi merevséget, ami ennek az ellentétnek a befogadásához szükséges.”
Van kiút?
Feldenkrais szavait idézve: Van, de nem könnyű.
Mindenképpen kellene kezdeni valamit az oktatással és a társadalommal, ami fenntartja a jelenlegi mintákat, szokásokat. Ez viszont az egyén szempontjából lehetetlen, illetve túl hosszú. Marad az, hogy a saját kapcsolatunkat változtatjuk meg a környezetünkkel – ennek a kulcsa pedig a fentebb említett függőségi időszak, magyarul a gyerekkor „újraprogramozása”, az átállás az érzelmi függetlenségre. Felismerni azt, hogy másoknak, szüleinknek megfelelni csak gyerekkorban volt muszáj, a jelenben már nincs rá szükség, csak hátráltat a saját utunk megtalálásában.
Ezt belátni és megélni pedig nem más, mint érett felnőtté válni.
A Test-ész különleges szemléletet képvisel. Mozgásszervi problémák gyógyítása, testtartás javítás, és belső világunk működése, összefüggései. Holisztikus gondolkodás különböző tudományterületek együttes használatával.