Testtartás, trauma és stressz

Ez egy régi cikk. Ettől persze még jó, de előfordulhatnak benne olyan részek, amiket ma már máshogyan fogalmaznék.

 

Sokan gondolom még most is azt várjátok, hogy feltegyek néhány spéci testtartás-javító gyakorlatot, amitől minden problémátok megoldódik. Ez nem fog megtörténni. Egyrészt azért nem, mert ezekről már egy csomó helyen írtak és csak rá kell keresni, másrészt pedig azért, mert ez nem ilyen egyszerű. Nem lehet általánosítani. Ezek az internetes ‘tartásjavító gyakorlatok’ lehet, hogy jót tesznek bizonyos embereknek, másnak meg nem.

Nyilván az ismert „tünetek” pontosan azok amik, és nem többek: tünetek. Nyújthatod a csípőhajlítókat vagy a mellizmokat napestig, de nem biztos, hogy hosszú távon változni fog bármi is.

De miért van az, hogy valakinek működnek ezek az egyszerű módszerek (legyen szó akár erősítő edzésről is), valakinek pedig nem? Miért reagálnak máshogyan az emberek ugyanarra az impulzusra, látszólag (!) ugyanolyan problémákkal, tünetekkel?

A válasz komplex, és most is csak egy oldalról közelítem – igaz, ezt az oldalát általában kevesen vizsgálják.

A régebbi cikkeimben vázolt Janda-féle alsó és felső kereszt szindrómában bizonyos izompárok egyensúlya felbomlik, és ez rossz tartáshoz vezet. Ez egy végtelenül egyszerű modell, de szemléltetésre jó.

Mi irányítja az izmokat? Az idegrendszer! Ha tehát bizonyos izmok ‘rosszul viselkednek’, abban nagy valószínűséggel az idegrendszer a ludas.

Így már el tudjuk képzelni, hogy miért reagálhat máshogyan valaki ugyan arra az impulzusra. Amiről viszont most beszélni szeretnék, az az idegrendszert ért traumák és a stressz hatása a testtartásra. Nem egy sűrűn előkerülő téma, de számomra nagyon-nagyon fontos.

A továbbiakhoz szükséges egy kis gyorstalpaló az idegrendszerről: számunkra a legfontosabb most az autonóm (vegetatív) idegrendszer, mely a szervezet belső környezetét szabályozza és tartja fenn. Ennek két része van: szimpatikus, és paraszimpatikus.

A szimpatikus rész felel azért, hogy egy hirtelen fellépő stresszhatásra reagálni tudjunk. Megemelkedik a pulzus, kitágulnak a pupillák,  a vér a belekből az agyba, szívbe és a vázizmokba irányul, elindul az izzadás, stb. Általánosságban egy katabolikus, lebontó, energiatermelő folyamat indul el. Mindez azért történik, hogy a ‘veszélyhelyzetet‘ megfelelően tudjuk kezelni, és túléljük. Az ismert „fight or flight„, magyarul üss vagy fuss reakcióról van szó (melynek van egy harmadik, elhallgatott része is: a „freeze„, a lefagyás).

A paraszimpatikus rész ennek az ellentéte: az energia megőrzése, újratermelése jellemzi (anabolikus, építő folyamatok). A szívritmus lassul, a vér a belső szervekbe és a belekbe áramlik, és az izgalmi állapotot felváltja a nyugalom.

Akár azt is mondhatnám, hogy a paraszimpatikus a jin, a szimpatikus pedig a jang.

A probléma ott kezdődik, hogy a ‘fight or flight’/üss vagy fuss reakció a mai környezetünkhöz képest nagyon elavult. Régen, a vadászó-gyűjtögető ember legtöbb problémáját megoldotta az támadás/agresszió vagy a menekülés egyike. Ma már nem ilyen egyszerű a helyzet. Egyrészt ritkán vagyunk valódi életveszélyben, másrészt a munkahelyi, iskolai, családi és párkapcsolati stresszhelyzetek ritkán kezelhetők így, még ha rövid távon ez is lenne a legjobb megoldás számunkra (pl. behúzni egyet a gúnyolódó osztálytársnak, vagy a goromba főnöknek… dehát ezt nem tehetjük meg). Marad tehát a reakció és a velejáró érzelmek elfojtása, mely nem más, mint a keletkezett stressz és energia elraktározása a testben.

Tehát nem maga a stressz a probléma, hanem hogy hogyan kezeljük.

Ez az érzelmi elfojtás hosszú távon sosem vezet jóra. Ugyanis minden kezeletlen stresszhelyzet nyomot hagy az idegrendszerben: érzékenyebbé, aktívabbá teszi a szimpatikus idegrendszert. Egy nagyobb trauma után – melyet nem tudtunk jól kezelni – az idegrendszer szimpatikus része dominánssá válik, és megfelelő kezelés nélkül akár az illető élete végéig is domináns maradhat (kvázi sokkos állapot), hiszen nem oldódott meg a veszélyhelyzet. A stressz bekerült a szervezetbe, de nem oldódott meg, nem fejeződött ki.

Mit okoz a szimpatikus dominancia? Röviden állandó, fokozott éberséget és feszültséget. Testben és lélekben is. A mozgás és az ilyen-olyan gyakorlatok nem, vagy alig működnek, hiszen az idegrendszer nem úgy reagál rá, ahogy kellene. Nem is tud rá reagálni, hiszen hibásan még mindig veszélyt érzékel! A feszes izmok nem fognak kilazulni a nyújtástól vagy a hengerezéstől… mert az hátráltatná a menekülést! Az állandó jellegű katabolikus folyamatok miatt a növekedés és erősödés jórészt gátolva van. Az egyetlen járható út az elfojtott érzelmek, a krónikus stressz és a traumák feloldása, feldolgozása, mely visszaállítja az idegrendszer egyensúlyát. Ha ez megtörtént, a testtartás valószínűleg „magától” javulni fog, ha nem, mozgással javítható, hiszen már fogékony rá az idegrendszer.